Témakör |
Sorszám |
Megjelent |
Kibővült |
Fordította |
1995 júliusa előtt |
- |
Mi, a zéták, hiszünk az öngyilkossághoz való jogban. Kinek az életéről van szó, végtére is? Az öngyilkosságnak rossz neve van az emberi társadalmakban, társítás folytán. Az őrült, aki meg van győződve róla, hogy bűnöket követett el, amiket valójában meg sem tett, elpusztítja a jó életét. Egy elpocsékolás. Valójában ez ritkán történik meg, és a regényekben ez sokkal jobban túl van dramatizálva, mint ahogy a valóságban történik. A legtöbb öngyilkosságot egy csomó agonizálás és vita után követik el. A legtöbb öngyilkosságra az után vállalkoznak, ha az élet már valóban elviselhetetlen, a véget nem érő fájdalom miatt, vagy mert az életkörülmények nem tudnak és nem fognak megváltozni, és érzelmileg és mentálisan elviselhetetlenek. Az emberek évekig ide-oda szaladoznak, megoldásokat keresnek, és egyet sem lehet találni. Gyötrelemben vannak, és megszabadulásra várnak. A legtöbb öngyilkosság még csak nem is akadályoz másokat, hanem egy megkönnyebbülésnek tekintik. Végül a többieknek már nem kell szemlélőként részt venniük az agóniában. A megkínzott megpihen.
Miért olyan elutasított ez az emberi társadalomban? A megszabó tényező miatt, azon elv miatt, hogy valakinek az élete nem a sajátja. A szervezett vallások, és az irányító intézmények úgy tekintenek az emberi népességre, mint az ő nyájukra. A nyáj nem menekülhet ki korlátjai közül, és bele kell törődjön a sorsába. A megfontolt menekülés nem megengedett, nehogy a nyáj elkezdje tágítani a látókörét. Ezért nincs menekvés. Fizesd a tagdíjad, dolgozz keményen minden nap, hódolj és engedelmeskedj. Ez a téma. Az öngyilkosság dühre gerjeszti a vallásos elitet és az intézményi elitet, mert egy menekülést képvisel. Semmi más oka nincs.